van az a pont, mikor elkeseredetségünkben szánalmas kapálózásba kezdünk, amivel távolabb rúgjuk magunktól azokat, akik eddig közel álltak hozzánk...
belekapaszkodunk egy-egy elejtett mondatba, egy-egy mosolyba... cselekedetbe...
nem mindig látjuk a dolog valóját, pusztán mögé képzelünk valamit, amit szeretnénk, mert mennyivel egyszerűbb az, minthogy esetlegesen megértsük, megismerjük azt az álláspontot, amit a másik képvisel... makacsak és zárkózottak lettünk mind!
sokszor mondják, hogy naív vagyok, hogy gyermeki módon hiszek az emberekben, cselekedeteikben, szavaikban... önsanyargató módon engedem el a fülem mellett az óvaintő szavakat, melyek azt hangoztatják, hogy sokaknak csak egy báb vagyok, amit akkor és arra használnak fel, amire csak akarnak... most egyáltalán nem forgatom ki senki szavát, csak egyszerűségében ragadom meg őket, ezek szerint semmi becsülhető, értékelhető nincs bennem...
mindenki a maga kis élete alapján ítél meg mindneki mást, mindnekinek van egy csöpp kis cső a kezében,a mit a szeme elé helyez és e csövön keresztül méri a másikat... ha a szemed elé emeled a csövet és úgy nézel át rajta, csak egy darabkáját látod meg a szemléleted tárgyának, ennyi alapján pedig teljesen felesleges az ítélkezés...
már megint hülyeséget beszélek? nem, csak megint meg kellene látni a lényeget....
Janibának sokszor mesélek az életem minden egyes pontjáról... a véleménye mindig negatív... mert én mindig nyígok, mindig belekapaszkodok valakibe, mindig futok olyan ember után, akinek nem kellek, vagy akinek csak kefélőpajtinak kellek/kellettem, nekem mindig mindneki hazudik, de ő elmondja az igazat, majd ő felnyitja a szemem... emellett mindig féltékeny vagyok, mert én nem vagyok boldog... és mert naív módon hiszek abban, hogy létezik normális ember, pedig ő tudja, hogy nem...
ő aztán már tudja... ugyanúgy a monitor mögött ül és azt látja meg, amit akar... a saját életén keresztül szemléli az enyémet és mindneki másét is... hát, köszönöm szépen, nekem ne mondja meg senki, hogy ki milyen, főleg ne, ha közvetetten sem ismeri... nemhogy közvetve! szovla maradjunk meg annál, hogy mindenki a maga életében legyen a legfőbb tanácsos... és ne akarjon senki döntőbíró lenni... hacsaaaak nem épp ezt a hivatást választja!
lehet véleményt mondani, de csak, ha kérdezik... lehet segíteni, ha kérik... és lehet szeretni valakit úgy, hogy elengedjük...

írtam nem is olyan rég egy postot Bátyámról... tele volt dühvel... nem utálok én senkit, mert képtelen vagyok rá, szoktam undorodni és szánakozni... de ez is ritka...
a lány hazajött egy hétre Németországból, találkozott is Tesával, de a nagy barátság már mindkét oldalról megingott, úgy vettem észre... Tesa már nem úgy tekint rá... oO,
azért haragudtam, mert a lány aljas módon az ujja köré csavarta a féltékenységével Tesát akkor, amikor esélye lett volna boldognak lenni egy másik lánnyal... néhány kósza numera erejéig magához láncolta, majd tudatta vele, hogy neki ennél több ismét nem kell... a másik lány persze már nem volt hajlandó újrakezdésre... :S

furák az emberek... jókésrosszak... de én még mindig szeretem mindet!
nyáron békejelet varratok a csuklómra... öhm, mindkettőre! vagy egy keresztet, mert hívő vagyok... végletekig...
tanulok... az hasznos! Sprechen Sie Deutsch? 
szeretlek! szeretsz? oO?