még egy hete sincs, hogy szidalmaztam online-pöcsöknek nevezve régi nagy pajtásaimat... hát, egyikőjük jött is... J.bá ráérzett, hogy szükségem van rá(juk)...
ő a barom, én a hülyegyerek... ilyen a mi kis barátságunk... amellett, hogy mindig lezúzzza a csöpp testem... (lúzer vagyok blabla...) hozzáteszi, hogy hiányoztam ám neki...
mindig mesélünk egymásnak... magunkról, családról... munka, suli... barátok...
évek alatt megismertük egymást annyira, hogy mindketten tudjuk, kendőzetlenül előadhajtuk a helyzetünk a másiknak, mert megérti... mindig megemlíti, hogy a mi barátságunkban az a jó, hogy nincsenek 'geci kanyarok...'
meséltem neki az utolsó rugkapálózásomat egy ifjúnál... és egy másik lagymatag egy napos rendvezményről... megállapította, hogy nyugdíjas korában a nagy bamba szívemen fog élősködni... bolond :)
aztán felhívta a figyelmemet arra, hogy nyílván defektes vagyok, ha még mindig nincs körülöttem tartósított állapotban kan egyed... kérdeztem mi a baj? valójában a válasz nem érdekelt, mert úgy gondolom, hogy nem tudhatja talán csak az, aki valamiért igyekezett, de mégsem szeretett belém... reflex visszakérdezés idegződött belém, ami akkor lép működésbe, ha látom, hogy valaki bizton állít valamit... persze a válasz a szokásos volt... mert, hogy nagypofám van... mindenről véleményt alkotok... talán van egy csöpp eszem és nem olyan könnyű átbaszni... és ez nem tetszik az ifjaknak, mert rosszabb vagyok, mint a semmit sem kérdező nonstop szopógép... nohmeg magabiztosnak és elérhetetlennek tűnök...
dia reakció: :D
tudom, hogy ez nem igaz... más a baj... vagy lehet, hogy nincs is baj, csak egyszerűen érzik rajtam az emberek az elégedetlenség és boldogtalanság nyomait... amire senkinek nincs szüksége, ez egyértelmű...
mindig belebonyolódunk a párkapcsolatok taglalásába... pedig nekem sem mindig esik jól beszélni arról, amiben nincs részem... és amiről 'kézzelfogható' emlékeim évek óta nincsenek... de neki is vannak problémái ezen a téren, ezért néha igyekszem segíteni... igaz, hogy én egyedülálló vagyok rég... ő pedig házas... és ilyen formában nehezen adhatok tanácsot neki... de vannak bizonyos tapasztalataim a házasságban fellévő problémák ideiglenes orvoslását illetően... :) (ez inkább kissé szomorú mosoly!)
szerinte elveszett az igazi nő az évek alatt... mert számára és sokak számára egy igazi nő minden poszton helytállt... legjobb barát - vérbeli szerető - csodálatos anya
gondolom, mikor oltár elé állt, akkor még hitte, hogy ő megtalálta azt a bizonyos nőt... sajnos mára már rájött, hogy még mindig hiányzik valami az életéből... a gyönyörűűű kislánykáját, azonban imááádja... :)
tudom, hogy furán hangzik... de a szélsőséges esetek tesznek számomra emberré egy embert...  mikor azt láttam, hogy szerelmes az a fiú, aki azt hitte magáról, hogy már nem tud az lenni... olyan jó volt... még jobban szerettem ezáltal... mikor J.bá jött és véletlenül belebonyolódtunk a házasélet rejtelmeibe... mesélte, hogy mi történt otthon... olyan szomorú volt... én pedig csak mosolyogtam... mert tudtam, hogy rendbe hozható a dolog... hisz bármennyire is tagadja... foglalkozik vele, érdekli... különben nem mondta volna... legutóbb ismét nyugodtnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnt...
szeretem látni azt, ahogy az érzelmek hullámzása magával rántja az embereket... ezek még szerencsés esetek... nem kell rosszra gondolni... nincs orvos, nincs gyógyszer, nincs koporsószög.....

picit hiányzik... de nem nyúlok utána... meg kell állnom, különben sosincs vége...

csók.liebe.