Olvasok. Szeretek.
Olvasok és értelmezek. Szokás.
Blogot olvasok. Felismerés.
Blogot írok. Nyugalom.
Valami ilyesmi az, amiért rendszeresen nézelődöm itt...de csak itt!
Szeretem olvasni mások gondolatait, és büszke vagyok ismeretlenül is az írójára, ha valami olyasmiről alkot, ami engem is megfog... esetleg azonos a véleményünk... vagy csak úgy szimplán rávilágít olyasmire, ami eddig homályban sínylődött elmém előtt...
Sokan nem értik, miért hiszek képtelen dolgokban... pusztán könnyen kimondott legyintésekben, pőre szavakban... "ah, majd lesz jobb is, ne aggódj..."
Miért kell mindig azzal nyugtatnom magam vagy mást, ha baj van, hogy lesz majd jobb is??? hát, akkor mesélek kicsit...
a családi idill nálam/nálunk sosem létezett, csak egy fotón, amin én még mezítelen testtel pózolok a párnának dőltve... a fotós nevetett állítólag, mert fintorogni, nevetni és ásítozni nagyon tudtam már akkor is... a fotók is mutatják... nem emlékszem kicsi koromra... Apum nem is volt jelen sokszor életemben... mikor már kezd kissé kamaszodni az ember, járnak a fiatalok szórakozni, barátnőzni... na akkor én gyakran otthon ültem... hozzám nem jöhettek, mert Apum... én nem mehettem, mert "nincs pénz kislányom, Apád el..." hát, igen... akkor még talán nem zavart... kimentem biciklizni és kész... jött a gimi... mivel utazgattam jórészt, ezért szintén sok mindenből kimaradtam... itt is jött a pénz kérdés... valahogy csak túltettem magam rajta... reméltem lesz jobb is!
egyetem... koli niksz, így marad a pénztnyelő albérlet... három évig... és lám... jobb lett! ami gyermekkoromból hiányzott, azt idővel visszakaptam... bizonyos időre ismét külföldre utazott Apum... persze, nagyobb problémákkal jött haza, mint mikor ki kellett utaznia... de ez jellemző... mára ezek is elévültek...
ma már ismét nem iszik... jobb lett!
hogy meddig tart? nem tudom...
de hiszek... mert nekem ez volt az egyetlen, ami erőt adott...
amikor féltem, amikor remegtem, mert remegtek a falak, a tárgyak az ordítástól... amikor fenyegető szavak kúsztak be a kulcslyukon... amikor két óra közötti szünetben két szál cigit szívtam el...
amikor kibeszéltem volna magam, de nem hallgatott senki...
amikor a kádban feküdtem, hogy bárcsak vége lenne... végem lenne...
ekkor mi adott erőt? hogy hittem...
és még mai napig megkapom a szúrós szavakat... hogy egyebet sem tudok mondani attól, hogy 'majd lesz jobb...'
de nem haragszom... amit nem mondok, nyílván nem tudja az ember...
nem sajnáltatom magam... minek? :)
itt vagyok... néha nem vagyok a legéletvidámabb ember... és néha nem tudom kimutatni, hogy szeretek, vagy örülök... de majd idővel jobb leszek... :) tanulok ezt-azt még az élettől... és továbbra is csak hiszek!
mielőtt végképp elviszem magam... megyek!
kellemEST! sályen
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.