süteményt akartam készíteni...
nagy hévvel neki is látok, és ím... előszedve a hozzávalókat...
cukor, margarin... dió, rumaroma, kakaó... tej?
hát, abból van két kortyolatnyi a doboz alján, amit valahogy csak úgy tudsz kivarázsolni, ha oylan lehetetlen helyzetben tartod a kezed és abban a dobozt, hogy még véletlenül sem a megfelelő helyre csöpögjön a nedü...
várunk... míg lesz tej!
türelmetlen vagyok!
minden megvan, ami csak kellhet, kivéve a tej...
várok még mindig... majd valaki hozza...
na, de mi lenne, ha elmennék én...
én,mint a legfürgébb, megvehetném mindnekinél hamarabb a tejet... és megcsinálhatnám a boldogsághormont termelő sütit...
nem, inkább várok... hisz, Anutám is és Apu is boltolnak...
mire megérkezik a dupa mennyiség...
addigra már nincs kedvem megalkotni a remeket...

ami elsőre nem megy... attól bizony elmegy az ember kedve...
az élet is olyan, mint egy sütemény...
magunknak alakítjuk, ízlés szerint...
van, aki az édeset szereti, van aki a habosat... van aki kicsit kesernyésebbet, van aki a sósért rajong...
mindenki a maga szájíze szerint vásárol... de mi van akkor, ha közbeszólnak...
ha valami hiányzik... és nem kapjuk meg azonnal, amire vágyunk...
éhesek talán nem maradunk, de úgy gondoljuk... ha már itt vagyunk... beérjük másfajtával... és amiért jöttünk... amit szerettünk volna magunkénak tudni, az már nem kell... mert már nem olyan...

a gondolatok után, nálam a második helyen a kedv áll...
a gondolatok, melyek teremtenek és rombolnak... és ím itt a kedv!
gondolataink, melyek befolyásolják a kedvünket és a kedvünk, mely befolyásolja a gondolatainkat... változtatni kell!
méghozzá azon, hogy e kettő csak előre lendítsen minket...
szeretném megtanulni... de nem hinném, hogy képes vagyok rá...
de hiszek... majd talán idővel...

megint nincs kedvem sütit alkotni...
(az életem újjá szervezni...)

asszem pihenek... megvárom a tejet, aztán döntök...
csókolom!